Jó volt együtt lenni és beszélgetni, mert már nagyon hiányoztak.Őszintén bevallom, hogy egy fél óráig Annamária hasát nézegettem, mert nehezen fogtam fel, hogy pocija van.Tudtam már első perctől a kisbabáról, de most hét hónaposan láttam először élőbe és kicsit furcsa volt.De nagyon örülök velük együtt, ugyanakkor sajnálom, hogy ilyen távol vagyunk egymástól:(

(bocs, hogy nem kértem engedélyt, hogy kitegyem a fotót, remélem, nem nagyon haragszotok érte)
A hét második felében pedig leütött valami gripa szerűség, mert nagyon fájt a fejem és magas volt a lázam is. De a gyógyszerek és a jó sok pihenés és alvás sokat segített és már jobban vagyok , habár még néha most is fáj a fejem.

Hálás vagyok a segítségért és az is jó, hogy most már könnyebben adom ki a kezemből Alizt. Az elején olyan nehezen ment...Ha el is vitték az eszem állandóan azon járt, hogy vajon mit csinál, vajon nem sír...és majdnem minden percbe felhívtam volna őket szívem szerint...Vajon minden anyuka így van ezzel?!
De mint már említtetem, most már könnyebben megy, de az nem azt jelenti, hogy nem ugyanúgy szerettem és nem jutna annyiszor az eszembe...
Hogy betudja tölteni egy gyerek az ember életét...
Szeretném, ha mindentől szabad lehetnék, azért hogy Isten is betudja tölteni minden gondolatomat...most erre készülök, hiszen holnap vasárnap...
Kívánok áldásos vasárnapot mindenkinek!!!
jaj, de jó látni Annamarit ilyen áldottan is. köszi a képet!
VálaszTörlés